A SZÉPSÉG ELLENSÉGGÉ LETT

— David Samuels │ UnHerd

Megbüntetnek minket, amiért tiltott dolgok után vágyakozunk

Nemrégiben a Times Square káoszában sétáltam, amikor egy kis megkönnyebbülést keresve önkéntelenül felemeltem a fejem, és a középtájon lévő területre vetettem a tekintetem, ahol a Calvin Klein jóvoltából fehér alsóneműbe öltözött gyönyörű fiatal testek megnyugtató látványát vártam. A kép, amely szemembe ötlött, a cég jellegzetes neohellenista reklámkampányainak ismerős, megnyugtató szürke tónusait viselte, amelyeknek úttörője Bruce Weber fotós volt. Ekkor már nem sétáltam tovább, mivel az agyam teljesen lefoglalta az a hiábavaló tevékenység, hogy megpróbáljam kitörölni, amit láttam: két nyomorultul kinéző, kvázi meghatározhatatlan nemű ember, akiknek a középkorúakhoz méltó pocakja átbuggyan az alsónadrágjuk gumiján.

Na, ez jól megtréfált, gondoltam. Vagy talán inkább Calvin Klein volt maga a nevetséges. Szembenézve a groteszk látvánnyal, amelyet a saját fürdőszobatükrömben is ugyanolyan könnyen megnézhettem volna, elhatároztam, hogy kevesebbet eszem és gyakrabban sportolok — és nem veszek több Calvint.

De vajon az óriásplakát valóban vicc volt? Ha jobban belegondolok, kétségeim támadnak. Ha van olyan esztétikai élmény, amely meghatározza a jelent, akkor az az érzés, hogy többé-kevésbé állandóan valamiféle szépségellenes törekvés támadása alatt állunk — olyasféle szándékos csúnyaság, amelyet a hirdetőtáblán láttam. Erre a fajta rútságra mindenütt találunk példákat, különösen a kereskedelmi reklámkampányokban, a Calvin Klein-reklámoktól a Sports Illustrated címlapjáig. Mindenütt jelenlétük azt sugallja, hogy valami radikálisabb dolog van készülőben, mint a szépségszabványok kiterjesztésére tett kísérlet, mondjuk annak megmutatásával, hogy a különböző fajú, nemű és szexuális beállítottságú férfiak és nők mindannyian részesülhetnek egy közös, befogadóbb eszményképben. Valójában óriási különbség van a különböző fajú és testalkatú férfiak és nők szépségének elismerése között — ami a történelem jelenlegi szakaszában olyan leckének tűnik, amelyet a megfelelően nevelt gyerekek már az általános iskolában megtanulnak — és aközött, hogy egy motoros széken ülő, durván túlsúlyos nőt — amint az egy másik Calvin Klein óriásplakáton látható — a szépség megjelenítőjének tekintenek. Az előbbi kibővíti és gazdagítja a szépség általános ideálját; az utóbbi azt mondja, hogy a szépség nem létezik, nem szabadna léteznie, nem fontos, a szépség az erényes viselkedés és gondolkodás ellensége.

A szépségellenes törekvés ikonoklasztikus (képromboló — a szerk.) de nem a 20. század közepén kialakult játékos értelemben, hanem az ikonok lerombolásának szó szerinti értelmében. Zord, rideg és végletesen leegyszerűsítő. A szex tilos, ahogy a vágy, a játékosság és az élvezet is. Ami marad, az az érzés, hogy valaki az arcodba köp, és megtiltja, hogy letöröld. Az ilyen gesztusok célja nem az, hogy bárki esztétikai érzékét kitágítsák. Hanem az, hogy megbüntessenek azért, mert vonzódsz ahhoz, ami most már tilos.

Az ikonoklasztáziának megvan a maga története. Néhány évvel ezelőtt meglátogattam Kálvin János genfi templomát, amelynek brutalista belső terét az egykor benne lévő szobrok összetörésével érték el. Nem vagyok katolikus, és csak futólag ismerem a reneszánsz művészet dicsőségét, de mégis nehéz volt nem érezni a pusztító erőt, amelyet a város egykor legnagyobb székesegyházának belsejében szabadult el, még úgy is, hogy a háttérben egy gyermekkórus énekelt himnuszokat. Ahogyan a mámoros vandalizmus eme különleges hullámának elkövetői kétségtelenül szándékolták: ez nem volt különösebben békés vagy kellemes élmény. Alig vártam, hogy kijussak onnan.

Az az elképzelés, hogy a pusztítást programszerűen, erényként kell követni, a szépséggel mint ellenséggel szemben, az, ami elválasztja a puritanizmust a punktól, egy agresszív esztétikától, amely elutasította a szépség és más szabványok uralkodó normáit, és ehelyett arra törekedett, hogy a dolgok szétzúzásával szabadítsa fel az energiát. A punk az életerő hangsúlyozottan primitív kifejeződése volt. A genfi kálvinista vandálok, akárcsak mai utódaik a táliboknál, az életerőt úgy próbálták elfojtani, hogy tagadták minden tapasztalat vagy norma érvényességét, amely kívül esett a saját erényről alkotott megrögzött elképzeléseiken.

A szépség elleni támadás, amelyet ma látunk, inkább puritán, mint punk; szerzői úgy védik tetteiket, mint az állítólagos világi hitük ezeréves sürgető szükségességének kifejeződését. Amikor a klímaaktivisták Monet, Klimpt, Vermeer, Picasso, Van Gogh és mások festményeit rongálják meg, nem pusztán festményeket támadnak meg; a bolygót mentik meg. Az Egyesült Államokban a konföderációs háború elesett katonáinak emléket állító szobrokat ledöntő aktivisták nem pusztán műalkotásokat rongálnak meg, vagy elutasítják a háborúzó felek közötti béke megvalósulását, hanem a rasszizmussal és a fehér felsőbbrendűséggel vívott halálos küzdelemben álló harcosoknak adják ki magukat. A túlsúlyos nők vagy transz nők fotóinak a férfimagazinok címlapjára helyezése állítólag a nőgyűlölet elleni harc vagy a transz életek megmentésének eszköze, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan az említett magazinok olvasóinak és a vágyak univerzumának megvetését is kifejezi.

E tettek motivációja felismerhető volt Kálvin Genfjének lakói számára: a mások által szépnek vagy szentnek tartott képek és tárgyak megtámadása. Hogy a szépség miért válhatott a kultúra egészére kiterjedő pusztítási düh célpontjává, arra valószínűleg nem lehet egyetlen választ adni. A válaszok rövid listája a következőket tartalmazhatja: az elharapózó egyenlőtlenség okozta nyomor és tehetetlenség széles körű érzése; az új technológiák kiábrándító hatása; valamint a vágy, hogy egy jobb világot építsünk, megmentsük a bolygót, és egyszer s mindenkorra véget vessünk a rasszizmusnak, a szexizmusnak, a homofóbiának, a nőgyűlöletnek és az egyenlőség egyéb akadályainak.

Ennél átfogóbb választ találhatunk Jevgenyij Zamjatyin közel egy évszázaddal ezelőtt írt orosz sci-fi regényében, a Miben. A Mi egy olyan jövőbeli utópiában játszódik, amelyet mérnökök irányítanak, akiknek az algoritmusok által közvetített egyenlőség iránti megszállottsága sok mai puritán aktivistának ismerős lehet. A regény egy D-503 nevű állami matematikus naplójaként jelenik meg, aki beleszeret egy I-330 nevű nőbe, akinek fekete szeme, fehér bőre és fekete haja különleges kombinációja gyönyörűnek tűnik számára. D-503-nak az I-330 iránti vonzalma és a vele való kizárólagos kapcsolat iránti vágya viszont belevonja őt az "egyetlen állam" elleni összeesküvésbe. Zamjatyin totalitárius utópiája egy központosított felügyeleti állam, amelyet a boldogság magasan fejlett matematikája szerint irányítanak, amely az Integrálban, egy óriási számítógép/űrhajóban testesül meg, amely hamarosan "az ész igájába kényszerít más ismeretlen lényeket, akik más bolygókon élnek, talán még a szabadság vad állapotában".

A szeretetet az Egyetlen Állam betiltotta, mint eredendően diszkriminatívat és igazságtalant. A szexet nem. A Lex Sexualis, a kormány szexkódexe szerint: "Minden számnak joga van minden más számhoz, mint szexuális tárgyhoz." Az állampolgároknak szexjegyekből álló fejadagtömböket adnak ki. Ha mindkét szám aláírja a bizonylatot, engedélyt kapnak arra, hogy együtt töltsenek egy "szexórát", és lehúzzák a redőnyöket az üveglakásaikban, így átmenetileg láthatatlanná válnak a megfigyelés számára, és így kezdődik a románc D-503 és I-330 között.

Ma Nyugaton elsősorban Orwell leghíresebb antiutópikus regényének, az 1984-nek az ihletőjeként ismerik. Orwell olvasatát erősen befolyásolta a pártállam fasiszta és kommunista valóságos változata iránti ellenszenve, amelyet a spanyol polgárháború alatt kezdett el utálni. "Az állam vezérelve, hogy a boldogság és a szabadság összeegyeztethetetlenek" — írta Orwell a Mi 1946-os kritikájában. "Most az Egységes Állam úgy állította vissza [az emberiség] boldogságát, hogy megszüntette a szabadságát".

Zamjatyin könyvének kulcsfontosságú elemei mégis zavarba hozták Orwellt. "Lenin halála körül írta, tehát nem gondolhatott a sztálini diktatúrára, és az 1923-as oroszországi viszonyok nem voltak olyanok, hogy bárki fellázadt volna ellenük azon az alapon, hogy az élet túl biztonságos és kényelmes lett" — jegyezte meg Orwell. "Úgy tűnik, hogy Zamjatyin nem egy bizonyos országot vett célba" — vonta le a következtetést — "hanem az ipari civilizáció burkolt szándékait".

Igen, de ha a boldogság és a szabadság közötti ellentét, amelyet Orwell a Miben talált meg, az 1984 központi témájává vált, Zamjatyin bevezetett egy harmadik fogalmat, amely szerinte forradalmibb és egyben eredendően emberibb is, mint a szabadságvágy: ez a szépség.

A szabadság, az egyenlőtlenség és az irigység minden okának megszüntetésével az Egyetlen Állam azt állította, hogy garantálja a végtelen boldogságot. Az igazi veszélyt erre az eszményre nem a szexuális irigység jelenti, amely az Egyetlen Államban burjánzik, vagy egy láthatatlan elit létezése, amely valójában uralja a várost, hanem a szépség. D-503 számára a tánc szép, a matematika szép, és az I-330 fekete szeme, fekete haja és fehér bőre közötti kontraszt gyönyörű. A szépség a válasz D-503 sürgető kérdésére: "Mi van a mindezeken túl?"

Zamjatyin szerint a szépség szubjektív emberi érzékelése nem egyeztethető össze a társadalmi igazságosság utilitarista számításaival. A szépség egyenlőtlenül oszlik el, és ezért nyilvánvalóan igazságtalan. Ugyanakkor senki sem veszít semmit attól, hogy valaki vagy valami rajta kívül álló személyt vagy dolgot mások szépnek tartanak. Az én érzékelésem a szépségről egy személyben vagy egy zeneműben kizárólag az enyém, ugyanakkor ez semmiképpen sem zárja ki, hogy mások ugyanezt az élvezetet élvezzék; a szépség élvezete tehát egyszerre rendkívül egyenlőtlen, ugyanakkor általánosan elérhető.

Zamjatyin úgy vélte, hogy a szépség egy eredendően konok emberi tényező, amely a biológiánkban gyökerezik, és ezért olyan külső abszolútumokban, mint a matematikai arányok, amelyek meghatározzák D-503 érzékelését I-330 arcának szépségéről, és amelyek egyszerre rögzítettek és irracionálisak. Ez valami valóságos, amit a világban érzékelünk, és nem, vagy nem csupán egy önkényes "konstrukció", amelyet a hatalmi viszonyok határoznak meg. Az emberi szabadság és ésszerűtlenség végső példája, a szépség emberi mivoltunk kulcsa.

Az emberi lények azt akarják, amit mi akarunk, mert emberek vagyunk. Ezért soha nem fogjuk abbahagyni a szépség keresését, és elutasítunk és megsemmisítünk minden olyan kísérletet, amely vágyainkat a gépek logikája szerint próbálja átrendezni. A gépeket be lehet programozni az egyenlőség pontos mértékének mérlegelésére, de nem lehet őket úgy programozni, hogy érezzék azt, amit az emberek éreznek, amikor más embereket néznek fehérneműben. A gépek nem érezhetnek irigységet, rosszindulatot, vagy azt a késztetést, hogy meggyalázzák azokat a dolgokat, amelyeket más emberek szépnek találnak.

Nem véletlen tehát, hogy egy olyan pillanatban, amikor Zamjatyin víziója egy olyan technológiailag fejlett társadalomról, amelynek legfőbb értéke az egyenlőség, elérhető közelségbe kerülni látszik, a szépség e vízió akadályaként — és az egalitárius düh elsődleges célpontjaként — jelenik meg.

Beauty has become our enemy

by David Samuels │ UnHerd