— Rod Dreher │ The American Conservative
Szovjet emigráns professzor az amerikai woke tudósokról: "A fanatikus csillogás a szemükben valóban megijeszt"
Tudom a blogodból, hogy jól halad a munka az új könyveddel, és ennek örülök, mert, fiam, erre nagy szükség van. Néhány nyugtalanító fejleményt észlelek az egyetemen, pedig mi tényleg nem egy olyan elkényeztetett kölyköknek való wokester iskola vagyunk, amit az ember általában ilyesmivel szokott társítani.
Ebben a tanévben lehetőségem nyílt arra, hogy együtt dolgozzak néhány pályakezdő akadémikussal. Ők frissen végzett doktoranduszok, akik az első évüket töltik az egyetemi pályán. Ami igazán ijesztő, hogy őszintén elhiszik az összes woke dogmát. Az idősebbek — a negyvenes, ötvenes vagy hatvanas éveikben járók — talán azért ismételgetik a woke mantrákat, mert az akadémián mindenki ezt csinálja, és valahogy túl kell élni. De a fiatalabb generáció tényleg elhiszi mindezt. A transznők nők; a fekete diákok megbuknak a matekból, mert nincsenek olyan matekprofesszorok, akik "úgy néznek ki, mint ők"; a "fehérség" a legelnyomóbb dolog a világon; az USA a történelem leggonoszabb országa; aki republikánusra szavaz, az rasszista; aki templomba jár, az bigott, de a hidzsáb mélyen felszabadító. Finoman kigúnyoltam néhányat ezek közül (ahogy általában szoktuk az idősebb egyetemi tanár társaink között), és az általam felügyelt csoportban két fiatalabb kolléga ténylegesen elsírta magát. Mert ők mindezt olyan mélyen, sőt, mondhatnám, fanatikusan hiszik, hogy nem tudták felfogni, hogy én miért nem veszem komolyan.
A fanatikus csillogás a szemükben nagyon megijesztett.
A Szovjetunióban a hetvenes-nyolcvanas években senki sem hitt a dogmákban. Az emberek cinikusan ismételgették az ideológiai mantrákat, hogy előrébb jussanak a karrierjükben, vagy hogy élelmiszercsomagot kapjanak. Sokan azért tették, hogy megvédjék a gyerekeiket. De senki sem hitt bennük őszintén. Végül is ez mentett meg minket. Amint a rendszer egy kicsit meggyengült, a végzetét jelentette, mert már nem voltak őszinte hívők. Mindenki, aki komolyan vette a dogmákat, a dédszüleim generációjához tartozott.
Az Egyesült Államokban viszont a fanatikus hívők generációja csak most nő fel és éli fénykorát. Meg kell várnunk, amíg az unokáik felnőnek, hogy lássunk egy olyan generációt, amelynek annyira elege lesz a dogmákból, hogy elfogadja a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadságát. De ez még nagyon messze van a jövőben.
Egy csoport fiatal bölcsészt mentorálok, hogy segítsek nekik a kutatásban, és kezdem utálni ezt a feladatot. A fiatal tudósok szinte kivétel nélkül úgy gondolják, hogy a tudományosság kizárólag abból áll, hogy kritikátlanul ismételgetik a woke szlogeneket. Ez megint más, mint a Szovjetunióban, ahol a tudósok a szlogenekkel fűszerezték az írásaikat, de mindig nagy büszkeséggel próbáltak némi valódi gondolkodást és valódi elemzést becsempészni az előírt ideológiai maszlag mögött. Az 1970-es évektől kezdve minden szovjet tudós a szíve mélyén disszidens volt, mert mindenki tudta, hogy az ideológia romlott.
Mindez szomorú és nagyon ijesztő. Soha nem gondoltam volna, hogy valami rosszabbat, valami intellektuálisan fojtogatóbbat fogok tapasztalni, mint a Szovjetunió utolsó két évtizedében. De most mégis látok valami rosszabbat.
A könyv, amit írsz, nagyon fontos, és remélem, hogy sokan meghallják majd az üzenetedet.
Az emberek, az amerikaiak rendkívül naivak azzal kapcsolatban, ami közeledik. Egyszerűen nem vagyunk képesek elképzelni, hogy olyan emberek, akik könnyekre fakadnak a politikai meggyőződésük szelíd kigúnyolásától, valaha is hatalomra kerülhetnek. Már hatalmon vannak, abban az értelemben, hogy megbabonázták az amerikai intézmények vezetőit. Én mondom, hogy a 2015-ös összecsapás a Yale kampuszán Nicholas Christakis professzor és a sikoltozó diákok között igencsak szimbolikus volt. Christakis a diszkurzív ész technikáit használta, hogy megpróbáljon kapcsolatot teremteni ezekkel a fiatalokkal. De semmi sem számított. Kiabáltak, káromkodtak és zokogtak. Azt a tényt, hogy nem értett velük egyet, a személyük elleni támadásnak vették.
És a Yale Egyetem engedett nekik!
Ez a dolog annyira felháborító, hogy nem tudjuk felfogni, hogy ezek az emberek valaha is uralkodni fognak rajtunk. Hallgassátok meg, mit mondanak ezek az emberek, akik a kommunizmusban nőttek fel!
Nadine Gordimer mondta:
"Minden fiatal a kommunista vagy a fasiszta megoldások embere, ha nincs alternatívája a kétségbeesésnek vagy a kicsapongásnak".
Ha a Csehov darabjaiban szereplő értelmiségieknek, akik minden idejüket azzal töltötték, hogy kitalálják, mi fog történni húsz, harminc vagy negyven év múlva, megmondták volna, hogy negyven év múlva Oroszországban kínvallatást fognak alkalmazni; hogy a foglyok koponyáját vasgyűrűkbe szorítják, hogy emberi lényeket savas fürdőbe merítenek; hogy meztelenül kötik össze őket, hogy hangyák és poloskák marják őket; hogy egy gázégőn felhevített rudat dugnak fel a végbélnyílásukba ("titkos bélyeg"); hogy az ember nemi szervét lassan összezúzzák egy bakancs talpa alatt; és hogy a legszerencsésebb körülmények között a foglyokat úgy kínozzák, hogy egy hétig nem alhatnak, szomjaztatva és véresre verve, Csehov egyetlen darabja sem jutott volna a végére, mert minden hőse elmegyógyintézetbe vonult volna.
Így járt Dr. Silvester Krcmery, a földalatti szlovák katolikus egyház világi vezetője is, akit hitéért és ellenállásáért magánzárkába zártak és megkínoztak egy kommunista börtönben. A kommunizmus bukása után írt emlékirataiban Krcmery arra figyelmeztette a jövő nemzedékeit, hogy a múlt a jövő előszele lehet, ha nem leszünk éberek:
Olyan gyakran gondolkodunk naivan. Elégedetten és biztonságban élünk azzal a tudattal, hogy egy civilizált országban, korunk többnyire kulturált és demokratikus környezetében elképzelhetetlen egy ilyen önkényuralmi rendszer. Elfelejtjük, hogy instabil országokban egy bizonyos politikai struktúra indoktrinációhoz és terrorhoz vezethet, ahol az agymosás egyes elemei és szakaszai már megvalósulnak. Ez eleinte eléggé észrevétlen. Gyakran azonban nagyon rövid idő alatt teljes antidemokratikus totalitárius rendszerré fejlődhet.
Hannah Arendt 1951-ben megjelent, A totalitarizmus gyökerei című tanulmányában azt írta, hogy az alábbi tényezők a német és az orosz társadalomban fogékonnyá tették az embereket a nácizmusra, illetve a bolsevizmusra:
— a magányosság,
— a társadalmi atomizálódás,
— a hierarchiákba és intézményekbe vetett hit elvesztése,
— a gazság és a rombolás iránti vágy,
— az igazság iránti közöny és a hajlandóság, hogy az emberek elhiggyék a hasznos hazugságokat,
— az ideológia iránti megszállottság,
— egy olyan társadalom, amely a lojalitást többre értékeli, mint a szakértelmet,
— az élet minden területének átpolitizálása.
Ha nem hiszed, hogy ezekben a dolgokban teljes gőzzel haladunk előre, akkor nem figyeltél eléggé.
Update: Úgy tűnik, hogy néhányan azt gondolják, hogy az Arendt-lista valamiképpen a baloldalt hibáztatja. Ez nem így van, legalábbis nem szándékosan. Azt mondta, hogy ezek a tényezők jelen voltak mind Németországban, amely a durva jobboldal felé, mind pedig Oroszországban, amely a durva baloldal felé fordult. Szerintem ezek a tényezők jelen vannak a társadalmunkban, ennyi. Néhány közülük erősebb a baloldalon, ez igaz, de szerintem egyszerűen mind jelen van. A magány jobb- vagy baloldali dolog? És a társadalmi atomizálódás?
Postcard From Pre-Totalitarian America
by Rod Dreher │ The American Conservative
