— Daniel Greenfield │ Front Page Magazine
A baloldal egyetlen válasza, hogy igazságtalanságot igazságtalansággal viszonoz
A fehérek 84%-a ellenzi, hogy a főiskolai felvételt a faji hovatartozás alapján határozzák meg, de a spanyolajkúak 81%-a, az ázsiaiak 76%-a és a feketék 71%-a is így van ezzel. Az ázsiaiak a spanyolajkúak mögött állnak az ellenzők között.
A legtöbb amerikai felismeri, hogy alapvetően igazságtalan a bőrszín alapján eldönteni, hogy egy középiskolás diák főiskolára kerüljön-e vagy a Burger Kingnél dolgozzon. A baloldaliak közül azonban kevesen.
A főiskolai felvételinél a faji megkülönböztetés alkalmazása mellett szóló vezető érvek vagy a távoli múlt eseményeire hivatkoznak, vagy a "régi felvételire" panaszkodnak. Ezek a beszédtémák valójában a baloldal intellektuális és erkölcsi romlottságának lényegét érintik.
A baloldal egyetlen válasza az igazságtalanságra a még több igazságtalanság.
Clarence Thomas bíró, aki részes bérlők és rabszolgák leszármazottja, szintén erre a pontra mutatott rá véleményében. "Vajon a jövőben másoknak is áldozatokat kell majd hozniuk azért, hogy a faji alárendeltség ezen új szakaszának viszonyait helyreigazítsák? És akkor kinek az életéből kell visszafizetni a további áldozatok adósságát? Az az elképzelés, amely szerint a társadalmi rasszizmusra a kormány által előírt rasszizmussal kell válaszolni olyan önmagát felszámoló ellentmondásosság, amely az áldozattá válás véget nem érő körforgását eredményezi."
A baloldal javaslata szerint: az egyik igazságtalanságra egy másik igazságtalanság a válasz. És mindig is csak ennyit tudott. A monarchiát a "proletariátus diktatúrájával" kell felváltani. Nem elég a múlt kivégzőosztagait felszámolni, azokat a progresszív jövő eljövendő kivégzőosztagaival kell felváltani. A faji diszkriminációra faji diszkriminációval kell válaszolni, egyik csapást a másikkal, egyik gonoszságot a másikkal kel visszafizetni, amíg az elnyomásnak ez a körforgása el nem hozza valamiképpen a méltányosságot és a társadalmi igazságosságot.
A baloldal elmozdulása az egyenlőségtől a méltányosság felé elkerülhetetlen része ennek a világnézetnek. Az egyenlőség megkövetelné, ahogy Thomas írta, hogy a polgárháború után a tizennegyedik módosítás által "kijelölt" utat kövessük "egy színvak alkotmánnyal, amely megköveteli a kormánytól, hogy végre félretegye polgárai bőrszínét, és az egyéni teljesítményeikre összpontosítson".
A társadalmi igazságosság felé vezető két út alapvető filozófiai különbségeket mutat, de a kormányzati hatalom szerepe is nagyon eltérő. Az egyenlőség csak annyi kormányzati beavatkozást igényelne, amennyi a jogi akadályok felszámolásához szükséges, míg a méltányosság korlátlan kormányzást hoz létre, amely ugyanilyen határtalan hatalomvággyal végtelen háborút vív a statisztikák ellen.
Ahogy Thomas írja, "úgy tűnik, nincs logikai korlátja annak, hogy a kormány mit tehet a faji esélyegyenlőség érdekében — a vagyonok egyenes átruházása, a kvótarendszerek és a faji preferenciák mind megengedhetőnek tűnnek". És valóban ez az a rendszer, amelyben élünk. A kormány nem érte el a kitűzött céljait, mert a valódi célja az maga az eszköz, vagyis a hatalom, nem pedig a hangoztatott célok.
És ez eredendően igaz a baloldalra. Lehetetlen célokat vizionál, hogy korlátlan eszközöket biztosítson önmaga számára. Az egyik igazságtalanságot a másikra cserélő csábító ígérete lehetővé teszi, hogy még akkor is magához ragadja a hatalmat, amikor a bosszút a történelem helyes oldalának tünteti fel. Nem számít, milyen moralizáló retorikába csomagolja igazságtalanságait, azok sosem jelentenek többet, mint hogy az egyik igazságtalanságot egy másikkal orvosolja.
Mindezek megmutatják a baloldali erkölcsi képzelet korlátait, amely miatt nem képes olyan fogalmakat értelmezni, mint a megbocsátás, az egység vagy az egyenlőség, bármennyire is hivatkozik rájuk — ehelyett inkább a sérelmek táplálására épít. Az "1619 Project" tipikus példája az örökös viktimológiának, amely inkább a bajok mértékének növelésével foglalkozik, mintsem azok orvoslásával, a dühre és a haragra épít, miközben minden javasolt megoldás céljait olyan messzire helyezi a lehetetlenség birodalmába, hogy azokat soha ne lehessen elérni, és hogy minden előrelépést nevetségessé lehessen tenni, mint valami ostoba téveszmét.
A szárnyaló retorika mögött a pozitív diszkriminációt ugyanaz a törzsi képzelet szülte, amely az életet nem tudja másként elképzelni, mint a jó és a rossz törzsek közötti küzdelmek sorozatát, és nem képes más megoldást javasolni, mint hogy a jó törzsek leigázzák a rossz törzseket a velük szemben elkövetett sérelmek viszonzásaként. Ez egy olyan világnézet, amely mögött több ezer éves történelem áll, de semmi liberális, progresszív vagy előremutató nincs benne.
Nincs itt semmi mélyebb, mint W. H. Auden szava: "Azok, akikkel rosszat tesznek, / Visszatérve rosszat tesznek". A méltányosság azt állítja, hogy utat kínál, amikor valójában csak annyit tesz, hogy eltökélten viszonozza az egyik pofont a másikkal, az egyik sérelmet a másikkal, az elnyomás egyik formáját a másikkal. És mindezt egy olyan társadalomban, amelyben az állítólagos sértettek és az elkövetők már régen átalakultak a bevándorlási hullámok során, amelyek nemcsak a polgárháború és a szegregációra utánra datálódtak, hanem a rendszerszintű rasszizmus leghalványabb nyomai után is — polgárjogi aktivisták tevékenységét nem számítva.
A Legfelsőbb Bíróság ügyének középpontjában az a kérdés állt, hogy vajon az ázsiaiaknak kell-e szenvedniük azért, amit a fekete nacionalisták és fehér szövetségeseik — akik nyilvánosan siránkoznak a "fehérség" és a "fehér kiváltságok" miatt — kifejezetten úgy fogalmaztak meg, mint egy faji konfliktust, amelyet a "szemet szemért" alapon diszkriminációval oldottak meg.
De ezen a konkrét ügyön túlmutat az a nyugtalanító valóság, hogy az országot, annak elit intézményeit és a tudományos élet nagy részét olyan férfiak és nők irányítják, akik nem tudnak elképzelni a faji háborún túli megoldást, akik soha nem jutnak el Auden utolsó előtti felkiáltásáig: "szeretni kell egymást vagy meghalni". Ha választani kell, a gyűlöletet és a halált választják, mint az egyetlen lehetséges választ a múlt bűneire.
A progresszív baloldal dicsőített erkölcsi képzelőereje semmi nemesebbet vagy látnokibbat nem kínál, mint a ruandai népirtás elkövetői. A halál alternatívájaként a megalázottság és a behódolás örökös állapotát kínálja, olyan bocsánatkéréseket, amelyeket soha nem lehet elfogadni, és amelyeknek nem látszik a vége. Mivel a vágyott hatalom a sérelmek felháborító erejével arányos, nem számít, mennyit javulnak a dolgok, mindig úgy kell láttatni, hogy azok egyre rosszabbak. Ha bármi is valaha is elég jó lenne, akkor a dolgok javítása nevében végrehajtott önkényuralmi visszaéléseknek meg kellene szűnniük.
A méltányosság, ellentétben az egyenlőséggel, önmegsemmisítő. Mint minden baloldali totalitárius rendszernek, beleértve a kommunizmust is, önmagát kellene megszüntetnie, ha valaha is sikerrel járna. És ezért ezek nem is fog soha beteljesülni.
A szegregáció bukásához hasonlóan a pozitív diszkrimináció végére is kiderült, hogy azok az emberek, akiknek a nevében ezeket a bűnöket elkövették, nem igazán lelkesedtek értük. A faji hierarchia mögé bújó zsarnoki rendszer nem veheti fel a versenyt egy olyan társadalom ígéretével, amelyben már nem vagyunk a múlt foglyai, hanem egy szebb jövő felé tekinthetünk.
A baloldali ígéretek egy jobb jövőről azért nem meggyőzőek, mert faji pesszimizmushoz kötődnek. Ha a fehér emberek eredendően rasszisták, és ha — ahogy az interszekcionalitás állítja — mindannyian elnyomók vagyunk, akkor miféle jobb jövő várhat ránk? Mindenkit alá lehet vetni a DEI-nak (diversity, equity and inclusion / sokszínűség, méltányosság és befogadás — a szerk.), az öntudatlan előítéletesség tréningeknek, a Kendi-féle értekezéseknek és a fárasztó kurzusoknak, de mind csak ugyanazt a lehangoló üzenetet tudják közvetíteni, hogy mindannyian a DNS-ünkig bigottak vagyunk, és hogy a bigottságunk mindent megfertőz, az értékeinket, az intézményeinket, a művészetünket, sőt még az ételeket is, amelyeket megeszünk.
Még a rasszizmusnál is jobban benne van a kétségbeesés abban a levegőben, amely a DEI-t élteti. Az egyetlen pozitív narratívája az, hogy az elnyomott színes bőrű emberek örömüket lelik abban, hogy felismerik a mindenütt fellelhető borzalmat és ellenállnak neki. A DEI-iparág által létrehozott kultúra egyszerre komor és őrült, amely dekonstruálja a múltat, az optimista jövő minden elképzelésével együtt, miközben vég nélkül dühöng a jelenen.
Az amerikaiak már egyszer vagy kétszer továbbléptek, és készek arra, hogy újra továbblépjenek. A baloldal elképzelése a bosszúról mint haladásról, az egyik rasszizmus cseréjéről a másikra, a legtöbb ember számára nem vonzó.
Clarence Thomas bíró üzenete nemcsak a legtöbb amerikai, hanem a legtöbb kisebbség, köztük a feketék nevében is szól. "Nemzetünk faji problémáinak megoldása tehát nem származhat a pozitív diszkriminációra vagy a méltányosság más koncepciójára alapozott politikából. A faji diszkriminációt egyszerűen nem lehet megszüntetni más vagy több faji diszkriminációval. Ehelyett a második alapítólevélben meghirdetett megoldás szerepel alkotmányunkban: hogy mindannyian egyenlőek vagyunk, és a törvény előtt faji hovatartozásunkra való tekintet nélkül egyenlő bánásmódban kell részesülnünk. Csak ez az ígéret teheti lehetővé, hogy túllássunk eltérő bőrszínünkön és identitásunkon, és olyannak lássuk egymást, amilyenek valójában vagyunk: egyedi gondolatokkal, perspektívákkal és célokkal rendelkező, de a törvény előtt egyenlő méltósággal és egyenlő jogokkal rendelkező egyéneknek."
A rasszizmust nem lehet rasszizmussal, a diszkriminációt diszkriminációval, a sérelmeket pedig sérelmekkel megszüntetni. És mégis, akár faji, akár osztály-, akár nemi, akár más megosztottságról van szó, a baloldal csak ennyit tud felmutatni. A pozitív diszkrimináció nem erkölcsi botlás, hanem a baloldal meghatározó jellemzője. Nincs semmilyen jövőképe, amely előre vinne minket, csak a bosszú ígéretét kínálja azoknak, akiket düh tölt el, elnyomást azoknak, akiket a bizalmatlanság tartóztat, és a hatalmat azoknak, akik így akarnak törleszteni.
Az egyetlen haladás, amelyet ezek valaha is el tudtak képzelni, az a fajta gonoszság, hogy a rosszért rosszal kell fizetni.
Affirmative Action: At the Heart of the Left’s Wrongness
by Daniel Greenfield
